Gólyák

Egy tavaszi napon új lakók érkeztek a Pipacsosmezőre. Egy gólyapár volt az. Kinézték maguknak azt a vén, kiszáradt tölgyfát, ami a mező szélén állt magányosan. A fa magas, korhadt törzsének tetejére remek fészket lehetett építeni. A gólyapár neki is látott gallyakat gyűjteni a fészekhez. Napokon keresztül dolgoztak. Mikor elkészültek, kibélelték szénával, szalmával, tollakkal, hogy jó puha legyen.

Az egész környék felbolydult a gólyák miatt. A Pipacsosmező lakói izgatottan fecsegtek a jövevényekről és lelkesen segítettek a gólyáknak, amiben csak tudtak.

Pár nappal később Anya Tacsi mosolyogva tért haza a bevásárlásból.

– Képzeljétek, találkoztam a gólyákkal! Sőt, beszéltem is velük! - újságolta. - Nagyon kedvesek és barátságosak. Örülhetünk, hogy ilyen jó szomszédaink lettek!

Ám aznap éjszaka nagy vihar tombolt. Az erős szél nem kímélt semmit, ami az útjába került. Fákat csavart ki a földből, és mindent magával vitt, ami csak mozdítható volt.

Kicsi Tacsi az anyukájához bújva aludt. Néha felriadt egy-egy nagyobb mennydörgés hangjára, de Anya Tacsinak mindig sikerült újra álomba ringatnia.

Ám hirtelen hangos kopogtatás verte ki az álmot a szemükből. Apa Tacsi ment ajtót nyitni. A küszöbön új szomszédaik egyike, a gólyalány állt.

– Segítsetek rajtunk! A vihar kidöntötte a vén tölgyfát! Egyenesen rázuhant a páromra! - jajveszékelt a gólyalány. - Egyedül nem tudom kiszabadítani!

Apa Tacsi indult is, hogy segítsen. Fogott egy lámpást és bekiáltott a családjának, hogy maradjanak itthon, nemsokára visszajön ő is.

Időközben az eső elállt. A szél még fújdogált ugyan, de már nem tombolt olyan erővel, mint korábban. A gólyalány gyorsan repült sebesült párja felé. Apa Tacsi próbálta tartani vele az iramot, de a sötétben a kis lámpás nem sokat ért, így alig látott valamit.

A gólyafiú a földön hevert. A kidőlt tölgyfa hatalmas törzse a bal szárnyán feküdt.

– Hoztam segítséget! - nyugtatgatta párját a gólyalány, mikor végre odaértek hozzá. - Ne félj, egykettőre kiszabadítunk!

Úgy is lett. A fa olyan korhadt volt már, hogy Apa Tacsi hamar szétrágcsálta méretes törzsét. A gólyafiú kiszabadult. 

– Nagyon fáj a szárnyam! Nem tudok repülni! - panaszkodott a gólyafiú. Így Apa Tacsi és a gólyalány együtt vitték a sebesültet a Tacsiházba.

Mikor megérkeztek, ágyba fektették a gólyafiút. Anya Tacsi megvizsgálta és bekötözte a sérült szárnyat. Szerencsére nem törött el.

– Most pihenj, hamarosan jobban leszel! - ígérte Anya Tacsi.

– Köszönöm! - hálálkodott a gólyafiú, majd mély álomba zuhant.

Teltek-múltak a napok. A gólyapár a Tacsi-családnál vendégeskedett, amíg a gólyafiú szárnya teljesen meg nem gyógyult. Közben megismerték és megszerették egymást, a tacskók a gólyákat, a gólyák a tacskókat.

Ám a gólyapárnak nem volt maradása, akárhogy kérlelte őket Kicsi Tacsi.

– Mindent köszönünk, amit értünk tettetek, de most már mennünk kell! - mondta egy nap a gólyalány. - Keresnünk kell egy új helyet a fészkünknek, mert hamarosan érkeznek a fiókáink!

Azzal elrepültek.

– Jó utat! Nem feledünk benneteket! - ígérte Anya Tacsi.

Kicsi Tacsi, Anya Tacsi és Apa Tacsi bánatosan integetett a gólyák után és még sokáig nézte távolodó alakjukat a horizonton.

– Én is szomorú vagyok, hogy elmentek a gólyák, kicsinyem. - vígasztalta Kicsi Tacsit az anyukája. - De az élet megy tovább. Téged pedig várnak az újabb kalandok!

   

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt! További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás