| Anya, elmeséled azt a Kicsi Tacsit, amikor...!? |
| Naponta 5-ször is elhangzik ez a mondat a kislányom szájából a legkülönbözőbb időpontokban. A reggeli készülődés közepette. Amikor sétálunk haza az oviból. Vacsora közben. Vagy épp amikor a játszótéren hintázunk. |
| A felvezető után a kislányom előad egy történetet, aminek főszereplője Kicsi Tacsi, vagyis ő maga. A történet általában valami olyan eseményről szól, ami épp foglalkoztatja, ami mostanában történt meg vele vagy valaki mással a környezetében. |
| És miután elmesélte, hogy miről szóljon a mese, várja, hogy elmeséljem én is. |
| Elkezdem mesélni. Van, hogy nem emlékszem már, pontosan mit mondott egy perccel azelőtt. Ilyenkor hozzáköltök valamit, de ezt persze rögtön észreveszi és kijavít. Nincs mese, a mesének pontosan úgy kell elhangzania, ahogy a kislányom kitalálta! |
| Mondhatnánk, hogy ez nem sok teret enged az én képzeletemnek, de valójában itt nem is ez a lényeg. A lényeg a csillogás a szemében! Akárhányszor Kicsi Tacsit mesélek neki, mindig csillog a szeme! És ez egyszerűen csodálatos. Megfizethetetlen! Ezért csinálom. Bármilyen fáradt vagyok is. Bármennyire nincs épp kedvem mesélni. Bármin is járnak éppen a gondolataim. Veszek egy nagy levegőt és mesélek neki. És közben nézem a csillogó szemét. Higgyétek el, megéri! |
Ezért mesélek
Hogy miért is mesélek én mindig?! Hát ezért...
